Nyolc kis kritika

Borisz Berezovszkij két zongoraversenyt játszik új lemezén az Uráli Filharmonikusok közreműködésével; mindkettőben megcsodálhatjuk elképesztő virtuozitását, de hát ez a minimum ezekben a művekben. Az egyik (Csajkovszkij: b-moll) azért nemesebb anyagból készült, mint a másik, az Aram Hacsaturján-koncert, Desz-dúrban - micsoda extravagancia! Utóbbi mechanikus-motorikus dörömbölésének csak látszólag van köze Bartókhoz, miként a harmadik tétel dzsesszes hangjai is csak bohócosan mímelik Stravinsky ide vágó intonációját. A második tétel népzenés hangja, megtámasztva az obligát basszusklarinéttal meg maga a fülledt musichall-hang "nemesebb" apoteózisa. Rossz ízlésű komponista volt ez az örmény, vagy inkább csak clown (jó, legyen oroszul: jurogyivij), aki azt adta, amit Sztálinék kívántak, noha maga a jó ég sem tudta, hogy a mű bemutatójakor, 1936-ban mit is kívánnak voltaképpen?! Hacsaturján jó örmény konyakot kívánt, meg orosz kaviárt, mint az Sosztakovics emlékezéseiből kiviláglik. Megkapta, rendben. És Berezovszkij is belead apait-anyait. A végén tán még a konyakosüveget is leveri a zongoráról.
Csajkovszkij nemesebb művét természetesen az oroszoktól megszokott elánnal és beleérzéssel játszsza, a második tételben bensőséges kemence-familiaritással, a harmadik tételben pedig megvillantva a nagy orosz romantikus modernebb elgondolásait is. Summa: amolyan tökéletes, zsír-zongorázás; a hihetetlen puhaság és az oroszlános harcosság elegye valami simogatható anyagszerűségben, "kelmésségben" egyesítve. Aki ezt szereti, ne hagyja ki!

- csonta -
Warner Classics, 2006, összidő: 62.07
Berezovszkij: *****
Carl Hiaasen Meztelen fürdőzés című bűnregénye dermesztő jelenettel indul: egy hűvös áprilisi estén a csinoska Joey Perrone-t férje, a lepedőhuszár Chaz kilöki a Naphercegnő nevű luxushajó fedélzetéről. Tetézi az abszurdumot, hogy mindez második házassági évfordulójukon történik. Vajon túléli-e a nő? Naná. Különben nem lenne cselekmény, mely némileg emlékeztet Patricia Highsmith nálunk még kiadatlan remekművére (Those Who Walk Away). Ott Velence a színhely, itt Florida, abban nagyobb teret kap az úgynevezett lélektani ábrázolás, de közös bennük, hogy ettől kezdve idegtépő játék kezdődik, mert a gyilkos rájön, vagy legalábbis sejteni kezdi, hogy elszúrta tervét, miközben az áldozat persze folyamatos bizonytalanságban tartja. Joeynak segítője is akad, mégpedig megmentője, az egyik lakatlan kis szigeten élő exzsaru, Mick Stranahan személyében. Hogy egymásba esnek, nem kérdés, és az sem, hogy a morális hulla, Chaz a végén valódi holttestté válik.
Szóval a fináléban a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak megbűnhődnek, de senki ne gondolja, hogy ez amolyan nyálas stílusban történik; olykor egészen szürrealista haláltánc ez, remek miliőábrázolással, szellemes dialógusokkal. De valahogy mégis túl sok a jóból, túl vajas a vaj, túl extrémek az extrém szereplők (pl. Earl Edward O'Toole, a százhúsz kilós, medveszőrrel benőtt, de voltaképpen aranyszívű monstrum), és meglehetősen kiszámíthatók a fordulatok. Egynyári olvasmány, bár a szerzőt nyilván nagyobb ambíciók feszítették.

- banza -
Fordította Kabdebó Flórián; Athenaeum, 2006, 375 oldal, 2690 Ft
****
Kispál Originál "Ős-kispálos." Ismerjük ezt a prototípust nagyjából a Sika, kasza, léc vagy inkább az Ül óta - ő az, aki társaival különálló csoportot alkot a Kispál-rajongók széles populációjában, és váltig hangoztatja, hogy a Borz az első négy-öt albumáig volt igazán jó és hiteles, azután már "eladta magát". Megmosolyogtató jelenség, most mégis van aktualitása: Lovasiék három hétig az eredeti felállásban játszanak, Bräutigam dobol, néhány számban pedig Ózdi Rezső is újra penget. De nemcsak ezért volt esemény a hajós koncert. Az utóbbi egy év nem kedvezett a zenekarnak, több szempontból sem: a Sziget után Michael Zwecker és az együttes útjai elváltak, és volt néhány koncert, amelyen valami mintha elveszett volna; "2004 végétől a zenekar kreatív energiái, lelkesedése eltűnni látszottak, 2005 végére felmerült a zenekar feloszlása" - így Lovasi. Ehhez jött még hozzá, hogy két nappal a hajós buli előtt le kellett mondani a hazai pályára (a pécsi Hullámfürdőbe) tervezett koncertet, mert hiányzott egy bizonyos hangosítási engedély, szóval csütörtökön már minden szempontból tét volt. Az előzenekar kapcsán csak annyit mondhatunk, hogy a földrajzi területre vonatkozó tudományos vélemény őrá is igaz: a Kaukázus lehet az alternatív energia-utánpótlás. Két év alatt zeneileg rengeteget fejlődtek, és elsőre ütő, ironikusan antiglobalista slágereket írnak, s bár az énekes Kardos gyakran idegesítően lovasis, azért azt már most rögzíthetjük, hogy ebből még lesz valami.
A több mint másfél órás visszatérés pedig igazi reveláció volt: a legfontosabb és legjobb Kispál-dalokat hallhattuk eredeti, csupasz formájukban (számcímeket felesleges is sorolni, úgyis kívülről fújja mindenki). Ezután már talán mindenkinek egyértelmű, még a lelkesen nosztalgiázó negyvenes marketingmenedzsereknek is: a Kispál voltaképp egy állat beatzenekar. Talán ez lehet a kiút az átmeneti válságból: vissza a gyökerekhez, viszsza a pécsi szálhoz.

Hó Márton
A38 hajó, augusztus 31.
*****
Mrs. Henderson Az angol polgári világ felidézése ciklikusan ismétlődő filmes jelenség, mindig akad egy-két kiérdemesült színész, aki jutalomképpen eltarthatja a teáscsészétől a kisujját, és epés megjegyzéseket tehet a gyömbéres kalács minőségére. Amikor erre Judi Denchnek adódik lehetősége, egy kicsit közelebb hajolunk a vászonhoz, hisz nála sohasem lehet tudni. És reménykedésre van is okunk, egy kellően megalapozott, old timer autókkal körbebástyázott teme-tés képeivel indulunk, majd a nagy angol zöldövezet sem átall végszavazni a nemzet színésznőjének. Ám hamar egy kevésbé invenciózus Szeszélyes évszakok-jelenetsorban találjuk magunkat. Sajnos az arisztokrácia beltenyészete helyett a színházcsinálás toposza veszi át az uralmat, valahol a Kabaré és a Csodálatos Júlia között. Bob Hoskins amellett, hogy rámutat, hogy fog kinézni Török Ferenc filmrendező negyven év múlva, szorgalmasan fortyan fel jelenetről jelenetre, de az egész erőltetésbe fullad már a második után. Nem sikerül eldönteni, hogy most a sherry vagy koktél típusú választások világát festjük sok apró ecsetvonással, vagy szimpla musicalimitációt készítünk. Dench is megunja egy idő után, pedig a Stephen Frears mindent bevet a genitáliáktól a számítógépes animáción át a káromkodásig, csupán történetre és figurákra nem futja, így aztán rossz színészei (a néven nevezettek kivételek) egyre többet énekelnek. És azért azt eddig ritkán tapasztaltuk, hogy a britek (s amúgy egy Frears-kaliberű rendező) Csinibaba-jellegű dramaturgiai húzásokkal éltek volna.

- dercsényi -
Bemutatja az SPI
**
A Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny megnyitó koncertjén szinte szükségképpen alakult ki kompetíció a két szólista (két korábbi nyertes), Bogányi Gergely (Liszt: Esz-dúr zongoraverseny) és Mocsári Károly (A-dúr zongoraverseny) között. Szinte karikaturisztikusan eltérő lélektani típusok, Bogányi mintegy csókokat hintve jön a pódiumra (egész külseje már az ízléstelenség határát súrolva utánozza Lisztét), míg Mocsári introvertáltan, kedvetlenül érkezik, nagyot szusszan, amikor leül: "Te jó ég, hát most ezt el kell játszanom?!" Bogányi csillogóan, erős virtuozitással, káprázatos trillatechnikával játszik, a darabot kaleidoszkópszerűen, színpompás miniatűrökből építi fel; Mocsári egyetlen, igen erős indulatból építkezik, kisebb manuális biztonsággal, ám versenytársánál magvasabb, szebb, kerekebb zongorahanggal, feszültebb belső ritmikával, tartalmasabb szünetekkel. Ha eredményt kellene hirdetni: Mocsári vitte a művészi igazság pálmáját, míg Bogányi beérhette a technikai győztes díjával. Sikerük egyforma, és a ráadások ismét elválasztanak: Bogányi a Manók táncát lejtette el, szinte makulátlanul, Mocsári Izolda szerelmi halálát (Wagner) adta, Liszt átiratában; az egyik cirkuszian nehéz, a másik mélyen melankolikus mű, persze senki ne higgye, hogy utóbbiban nem akad komoly zongoráznivaló. Tanulságos, komoly élmény volt a két művész akaratlan vetélkedője.
Ám alig valami tanulsággal szolgált a Telecom Szimfonikusok fellépése Ligeti András vezényletével. Bartók Magyar képek ciklusában színtelenül, humortalanul muzsikáltak, a fafúvós részleg állapota elkedvetlenítő; az Este a székelyeknél zsánerképben ritkán hallani ilyen csúnya oboabelépést; a Kicsit ázottan ritmikusan érdektelenül, az Ürögi kanásztánc táncolhatatlanul szólt. Liszt Tasso című szimfonikus költeményében csak a mélyvonós szekció mutatott emlékezeteset; a rézfúvók durvának, az egész zenélés túl retorikusnak és egyidejűleg fádnak tűnt.

- csont -
Zeneakadémia, szeptember 3.
Szólisták: ****
Zenekar: ***
www.ld50.hu "We don't warez, We re-distribute." Ez a mottója annak a kollektívának, amelyet az LD50 weboldal és az erről elnevezett bulik takarnak. Valójában a kulturális újraelosztás nagymestereinek tartják magukat, és van is bennük némi bús arisztokrata gőg, mert akár a Jehova Tanúi, tudják, hogy eljön majd egyszer az a bizonyos óriás a Napból, és születik még itt új világ, amelynek a javaiból csak azok részesülnek, akik letették a voksukat a humán komorság mellett. Rajongójuk és tagjuk mindenki, aki már egyszer az életben, legalább valamilyen iskolai ünnepségen hordott feketét. Nyilván ezért van az, hogy az idei Golden Blog versenyen harmadik helyezést ért el a weboldal Napló fejezete. Ami az elektro-indusztriál-darkgót-cyberpunk-szomorú fantasy szubkultúrában a világon, főleg zenében, de akár filmben, irodalomban jelen van, azt ők közzéteszik, illetve szubkultúrát szerveznek rá, saját lemezfelelősökkel. Az oldal mindemellett iszonyú szerteágazó, az ide sorolható műfajok alkotóitól az előadókon át a saját gyártású képregényújságokig rengeteg az információ. Tervezik is a nagy átalakításokat, hogy könnyebben utazgathassanak az olvasók a sötét információ tengerén. Damage, Ninth és T. Bali a hívónevek, vagyis a reprezentánsaik, ők hirdetik alkalomadtán az igét, amely mindenkinek szól, aki a Cure, a Joy Division vagy a Holló 1. köpönyegéből bújt elő, és még nem találta meg az egyéni hangot, de már keresi.

- sisso -
****
NAJMÁNYI LÁSZLÓ: THEREMIN Zene és titkosszolgálat - e két, önmagában is khm... lebilincselő világ összekapcsolása nem a vietnami háború ellen tüntető rockerekre utazó FBI, s nem is a gyermeteg magyar beatmozgalomra lecsapó III/III, hanem a szovjet állambiztonsági szolgálat (Cseka, GPU, NKVD, KGB) érdeme. Maga Lenin kívánt eredményekben gazdag életet, s adott fedőnevet Lev Szergejevics Tyermen professzornak, aki ezután nemcsak korát megelőző találmányai, mindenekelőtt hangszere, a Theremin tökéletesítésén fáradozott, hanem élete végéig el is köteleződött: műszaki zsenijét a titkosszolgálat hasznosította, jelentéseket adott (miközben róla is jelentettek), megjárta (s szerencséje meg tudománya jóvoltából túlélte) a Gulagot. 1993-ban, 97 éves korában, hajdani sikerei városában, New Yorkban hunyt el. Amikor - titkosszolgálati pénzzel és küldetéssel - 1927-ben a Nyugat meghódítására indult, ősei francia származására utaló nevet használt: Theremin.
Léghárfának is hívott hangszere csodája abban áll, hogy érintés nélkül lehet megszólaltatni, ha antennái közelében, a levegő megfelelő pontjai között mozgatjuk kezeinket.
Najmányi László tizenöt éve kattant rá e páratlan történetre. Theremin-készítővé és -játékossá képezte magát, kikutatott mindent, amit talált, s tudását most nem mindennapi dokumentumregényben adja tovább. A tényekhez tartja magát, de - hőse életének regényessége miatt és az eredeti szovjet dokumentumok hiányában - kénytelen átkalandozni a fikció világába is. A műfajhoz illően szikár és takarékos szöveg emiatt helyenként kissé mesterkéltnek tűnik számomra, s ezért, valamint a korrektúra hiányosságai miatt egy csillagot vissza kell tartanom.

Sz. T.
Enciklopédia Kiadó, 2006, 120 oldal, 2100 Ft.
Szeptember 9-én a Művészetek Palotájában újra megszólalnak a "régi" elektroakusztikus és elektronikus hangszertalálmányok, köztük a Theremin is.
****
Forrongó konyha Így kéne ennek lenni mifelénk is, Kertész (vagy közeli unokaöccse, Ételhordó) megmondaná évente egyszer valami csinos kötetben a nagy kosztigazságot, s mindenki reszketné szavát. Mintha ő lenne Kosztolónyi Dezső. Mintha Budapest Sydney lenne. Azért erre nem számítottam; szombat esténként a Paprika tévén egy kémfilmek izgalmait felülmúló zabamegasztár megy. 21. századbeli Őfelsége pincére voltam-szerűséget vártam, melyből megtudható, milyen, amikor a Vargáné kontya alá csap a gőz, milyen napi tizenkét órát lehúzni a feketemosóban, milyenek a kenyereslány hétköznapjai, hogy rohangál fazéktól fazékig a konyhafőnök. Ezzel szemben arról van szó, hogy micsoda harc folyik a helyi kaja-almanach (Good Food Guide) jó vé-leményéért. Játékfilmes elemekkel színezett dokumentumfilm. Van három bejzli, az Ária, mint az álom, nevit a nevezetes operaházra nyíló panorámájáról nyerte, a Balzac afféle szolid, családi lerakat, a Red Lantern pedig vietnami (akiket nem kifejezetten a körmönfont névadási szokásaik miatt tisztelünk) étterem. Akkor találkozunk velük először, amikor (nota bene: épp szeptemberben) a rettentő ítész, Matthew Evans kiosztja nekik az aktuális év világot (miszerint dúsabb vagy karcsúbb bevételt) jelentő csillagait (mondom is Kertésznek, hogy csillagozzon). Az egyiktől elvesz, a másiknak ad, a harmadik örül, hogy egyáltalán észrevette. S további négy részen át élvezhetjük, hogy az érintettek milyen baromi melót fektetnek minősítésük (megszerzett pozíciójuk) megtartásába, javításába. Kémfilmet mondtam, de Magyarországon ez inkább sci-fi.

tévésmaci
TV Paprika
*****

.