Nyolc kis kritika

Csókolom Valami furcsa okból, és talán a rendszerváltás sokkjából idén magához tért Víg Mihálynak köszönhetően is, a Gödör lett a főváros intergenerációs alternatív zenei központja, így teljesen normális, hogy a Csókolom itt mutatta be új, rock-reggae-tangó-induló-kocsmadal lemezét, a Repetát. Hat év búvópatak üzemmód után tavaly kezdték el újra az intenzív koncertezést és a soraik rendezését. Azóta lett egy új ütős, Karesz, és társult a csapathoz egy Kaori nevű, látvány és zene tekintetében is elbűvölő billentyűs lány, aki kedveli a japán vidéki fürdőket. (Bővebben a www. kancso.hu honlapon.) A Csókolom magja és héja: Spenót, Lackó és Ujj Zsuzsi pedig örök. Az Isten hozott a babaházban megátalkodott főhősére és Marianne Faithfullra egyaránt emlékeztető, ám teljességgel leírhatatlan Ujj Zsuzsi maga a női zenészekről alkotott sztereotípiákat lebontó antisztár. Spenót zenei tudása és új, délszaki horgász imidzse mellett ő a "vivőanyag", kevés ilyen női egyéniséggel dicsekedhetünk a magyar rockzenében (Bárdos Ági és Ruttkai Bori talán). A szemüveges kislányban egy kivégzőosztag veszett el, a XXI. század haldokló romantikájának Karády-figurája. Férfiakról, vad szerelmekről, kínzó magányról énekel, de vér szellemesek a szövegei, a zenei aláfestés meg, a rákendroll, a reggae meglehetősen vidám. A reszelős, egykedvű hang és az umcaumca (az elő- meg utózenekarkodó Balatonba ékelve is) maradéktalanul jó buliban kulminált. Volt Nuku kuki, nuku nuni című opus a Tutti Frutti dallamára, de az új lemezről játszottak egzisztencialista Tangót, kétségbeesett Indulót, kurvázós tvisztet, és nem utolsósorban a lemez címadó dalát, amely egy szerelmes, kocsmai hangulatú párbeszéd: "Ágyba bújunk? / Persze. / Mindig így lesz? / Persze." Nyomtak Balaton-számot, csókolomosan, de bőven jutott a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji Ujj Zsuzsi-versekből is.
Ha üres a város, csak mocsok van benne és sár, kizárólag ilyen koncertre tanácsos betérni.

- sisso -
Gödör, december 9.
*****
Kossuth Lajos, a "magyarok Mózese" A pódiumon álló Székhelyi József, úgy is, mint Homer Simpson magyar hangja, élénk taglejtések kíséretében eltörli a hegyvámot és a dézsmát. Töredelmesen bevallom, számomra ez a kicsiny mozzanat a legemlékezetesebb a 2002-es Kossuth-év megannyi ünnepies eseménye közül, ám a muris vagy épp kötelességszerűen letudott kommemorációk mellett (a tojásdobálás és a hazaárulózás, s szintúgy a tankfoglalás és az autógyújtogatás tudnivalóan csak utóbb vált nemzeti megemlékezéseink integráns részévé) akadtak azért komoly, a magyar polgári átalakulás vezéralakjának szentelt tudományos konferenciák is. Kiválólag ilyen volt az a Debrecenben megrendezett kétnapos történésztanácskozás, amelynek előadásait a Hermann Róbert által szerkesztett kötetből most a szélesebb közönség is megismerheti.
Az előadók, illetve a tanulmányok szerzői között a magyar historikuscéh valódi mestereit találhatjuk (Gergely Andrástól Csorba Lászlóig), akik túlnyomórészt több évtizedes kutatásaik eredményeit sűrítették egy-egy csekély terjedelmű dolgozat keretei közé. S noha a kötetcím zavaró közhelyessége épp az ellenkezőjét sugallná, a nemzeti múlt beszentelése helyett mindahányan a történettudósi elmélyülést s a tankönyvi tételmondatok féligazságait cáfolgató tárgyszerűséget választották, amikor tanulmányaikban Kossuth pályafutásának egy-egy szakaszát vagy a kor valamely aktuális kérdésében (pl. német egység, nemzetiségek) kifejtett álláspontját s annak változásait taglalták. Az élményszerű és helyenként revelatív, új eredményeket ismertető szövegek közül - a lelkes tanítvány elfogultságával - a Kossuthnak az 1832-36-os diétán kifejtett tevékenységét, az Országgyűlési Tudósítások megteremtését tárgyazó Pajkossy Gábor-tanulmányt külön is a reménybeli olvasó nagybecsű figyelmébe ajánlom.

László Ferenc
Osiris, 2006, 322 oldal, 2480 Ft
*****
Patrick Marber Közelebb (Closer) című ügyes darabját a Vidám Színpadon mutatták be Magács László ügyes rendezésében, ügyes előadásban. Szeretném most visszaperelni e jelző pozitív tartományát; ebben az esetben azt jelenti: találékony, épp megfelelő, flott és pergő.
És noha nevetni is lehet bőven, a dolog maga nem túl vidám: négy ember szerelmi (ki)csapongásait, eléggé elkeseredett és elkeserítő próbálkozásait taglalja a vagy tucatnyi jelenet, mind sűrítmény, az idő meg csak rohan.
A legelesettebb mind közül a vetkőzőművész és balesetvonzó Alice, aki látszólag afféle "laza csaj", valójában súlyosan és mélyen szerelmes típus - erre a kombinációra rá szokás fázni. Bánfalvi Eszter e. h. biztosan fogja a figura tartalmait, érzelmi karakterét és álflegmáját - rúdnál riszálni magát meg még van ideje megtanulni. Simon Kornél anyakomplexusos, egyszerre szelíd és kíméletlen Danje nekrológíró: mások halála az ő élete, de ez nem őt viseli meg, hanem ő viseli meg a nőket. Miután Alice-t kiszedi egy taxi alól, mindjárt bele is szeret, leginkább abba, hogy a lány szereti őt.
Mert Annát, az érett nőt, a fotográfust (Kovács Vanda szordínós alakításában) nagyobb kihívás szeretni - ezért aztán őt szereti jobban; az élet ilyen bonyolult. De Anna - nem annyira józan eszére, mint szexuális vágyaira hallgatva - inkább Larryhez, a farokvezérelt bőrgyógyászhoz megy feleségül; aztán majd jól elhagyja Dan kedvéért, de leginkább mégis azért, hogy Mihályfi Balázs kissé harsány, túlhabzó Larryje jól bosszút állhasson rajta Alice-szel.
Az egyneműek viszonyát leszámítva minden kombináció lepereg a hatalmas, színét váltó vászon előtt, minimáldíszletben és jó tempóban. A tanulság viszonylag egyszerű: sehogy se jó, valaki mindig szenved, nagyon. Nem mondom, hogy végig kell gondolnunk saját, jól szervezett életünket - de azért érdemes megnézni ezt az ügyes előadást.

- ki -
Vidám Színpad, december 7.
****
Csendes éj Toprongyos csavargó kerekezik egy düledező kalyiba felé a téli erdő közepén. Távolról sem csendes ám ez az éj: karácsonyi éneket és háborús zörejeket hallunk. A fizimiska és az antré Chaplinre emlékeztet, a faház az Aranyláz bányászkunyhójára, amely előtt hősünk amúgy börleszkesen elvágódik a bringával. Katonadolog, felpattan, leporolja cilinderét, és továbblépne, ám egy feneketlen zománcos vödörbe érkezik a bal lábával. Politzer Péter tizenegy perces fekete-fehér kisfilmje (a Művészben meg a Puskinban adják, Robert Altman Az utolsó adás című művének kísérőfilmjeként) Vajdai Vilmos szerencsétlenkedését követi: a kunyhóban talált konyhai eszközökkel strucctojásból próbál karácsonyi rántottát összeütni. Miután az összeset összetörte, várjuk, mikor kezdi főzni a bakancsát. Előbb mindenesetre fenyőfáért indul. Távollétében a menedékházat ripityára bombázzák. Természetesen a pusztításban is érdemes észrevenni a jót: a fenyőfa talpazatának, ebédlőasztalnak jó lesz a zongora, vacsorának megteszi a szénné égett csirke, a ház lángjai karácsonyi fényekké nemesülnek. Röpke sóhaj a vetítőteremben: a buta mosolyú kisember kedves egyszerűsége győz a háború felett. Közhelyekből csillagszóró. Politzer rövidfilmje hozza ugyan az ilyenkor kötelező burleszkelemeket, de a katarzis messze elmarad.

Bánky Bea
Forgalmazza a Budapest Film
**
Frankl Péter mintegy kétórás, véget nem érő drámai tetőpontnak tűnő koncertje Brahms-művekkel kezdődött: Két rapszódia (op. 79), f-moll szonáta. Noha a nyitó h-moll darab csak a második nekirugaszkodásra indult el, mintha a kompozíciók súlyos feszültsége bénította volna meg, és így eleinte idegesen elmosódott, tömbszerű hangzás jellemezte Frankl játékát, hamarosan különös, hátborzongató világot teremtett, amelyből hiányzott minden távolságtartó tervezés. Ellenállhatatlan erejű sodrását nem a lendületnek, hanem iszonyú súlyának köszönhette. A szerkezet kíméletlenül áttekinthető folyamat helyett robusztus szarkofágra emlékeztetett, amely körül Schubert-kísértetek szinkron hangzavara zsongott szüntelenül. A bonyolult, küzdelmes f-moll szonáta első két tétele - különösen a Hammerklavier-szonáta lassú tételével rokon második - inkább Beethovent, az utolsó kettő pedig Schumannt idézte. Érthető, de sosem hangsúlyosan magyarázott formai építkezése, szenvedélyes, noha elbűvölt pillanataiban inkább egészségesen idilli hangja, virtuóz befejezése ellenére azonban kissé végeérhetetlenné vált, mintha az egyértelműen jelölt pontok és a száguldó folytonosság közti küzdelem eldönthetetlennek bizonyult volna, olyanformán, ahogyan ezt a letartott pedál mellett lendületesen felemelt kar zárógesztusa tükrözte.
A koncert második felének négy Chopin-balladája a komponista Delacroix által festett arcképéhez hasonlított. Erőteljes hangsúlyaiktól, néha szinte nehézkes, máskor önmagukon túlszaladó lendületüktől egyaránt idegen volt a szentimentális finomkodás és a hűvös tárgyilagosság csillogó tökéletességre törekvése. Kegyetlen eltökéltség uralkodott, olyan célratörő száguldás, amely sohasem veszít lendületéből, jóllehet valójában nem létezik cél, amelyet elérhetne, egyedül a ráadásként játszott f-moll mazurka mozdulatlan, tükörsima fájdalma, amelyet Frankl Péter a közelmúltban elhunyt Strém Kálmán emlékének ajánlott.

Rákai Zsuzsanna
Zeneakadémia, december 7.
****
TM Juke: Forward A fenti néven ügyködő Alex Cowan egyike a brightoni Tru Thoughts kiadó legszorgalmasabb és legügyesebb kezű producereinek. Alig néhány év leforgása alatt csinált egy albumot magának (Maps Of Wilderness), egy másikat a souldíva Alice Russell számára, ehhez jött még számtalan maxi és remix, s máris itt a második nagylemez (Forward), amely még az eddigieket is felülmúlja. Cowannak sosem jelentett gondot eligazodni a számára kedves zenei hagyományban: jazz, blues, funk, soul, bossa, effélék foglalkoztatják, és e forrásokból mintázgatja-tapasztgatja nagy alapossággal a maga szerzeményeit, emellett sosem mulasztja el igénybe venni képzett zenésztársai és remek vokalisták (Alice Russell mellett Kinny, Sophie Faricy, Naim és Elmore Judd) segítségét. A Forward vitaminokban és ásványi sókban különösen gazdag, gusztusos zenei gyűjtemény: kellemes és egyben tanulságos látni, hogyan lehet összefűzni egymástól látszólag jókora távolságra eső stílusokat. Nem hiába a precíz szerkesztés, elvégre itt zökkenőmentesen követi egymást telivér soul (Damn, So Good - utóbbi Alice Russellel), dögös, hangszerszólókkal teliküldött bossa-dzsessz (Come Away), úszós, vokális downtempo (Skin) és szinte direkt filmzene (Grounded In Fargo, Life Rain Fall). A záró Pencils For Dolphins a maga repetitív szerkezetével és gyilkos grúvjaival szintúgy tökéletes aláfestő zene lehetne egy oktató jellegű rajzfilmhez, amely játékos formában mutatná meg a népnek, miért is ajánlatos tartózkodnia a lejárt szavatosságú húskészítmények (s főképp a vérsajt!) fogyasztásától.

- minek -
Tru Thoughts/Deep Distribution, 2006
**** és fél
Philip Reeve: Ragadozó városok "London városa épp egy kis bányászvárost üldözött a kiszáradt északi tenger üresen tátongó medrében" - kellőképpen meghökkentő indítás, s a folytatás sem szűkölködik bizarr ötletekben. A IV. évezred második felében - több mint ezer évvel a "hatvanperces háború" után, amelyben az addigi (mai) földi civilizációnak befellegzett - Európa kietlen pusztasággá vált. A Nagy Vadászmezőn guruló erődvárosok, a hajdani metropolisok örökösei robognak fel s alá. Az "új-darwinizmus" szellemében a nagyobbak - szó szerint - felfalják a kisebbeket, így csökkentve a konkurenciát, ám egyszersmind saját túlélési esélyeiket is (innen a cím, ámbár a magyar változat nem adja vissza az angol eredeti - Mortal Engines - többértelműségét) - főleg, hogy a földön megtelepedett emberek szövetségbe tömörültek a mobil monstrumok ellen.
A fantasztikumból a kevesebb tán többet érne; hogy mást ne mondjunk, a valamiféle technikai kultúrát feltételező hernyótalpas meg repülő meg úszó települések léte sehogyan sem fér össze a megjelenített neoprimitív miliővel. Ámbár ilyen problémák végiggondolására nincs idő, mert egymást érik az akciódús jelenetek: menekülés, üldözés, csata, halott minden menynyiségben, különösen a jók hullanak nagy százalékban. Negatív utópia, pesszimista hangulat, pont olyan, mint amikor kifestett metálzenekarok hirdetik a színpadról a világvégét. És a kamaszok talán éppúgy megkajálják ezt is.

B. I.
Animus, 2006, fordította Acsai Roland, 280 oldal, 2290 Ft
**
Holiday Volt szerencsénk már furcsább dolgokhoz is asszisztálni, de azért ez se semmi, íme egy szerelmes film, melyben a leghevesebb szerelembe éppenséggel a rendezőnő esik, méghozzá saját magával. Egészen pontosan magával és a neki munkát adó médiaiparral. Nancy Meyers karácsonyi romkomjának igazi főszereplőjét Oscarnak hívják; mélynövésű, aranybevonatú, és történetesen ott porosodik az egyik mellékszereplő könyvespolcán. Joggal kérdezhetik, miként is került a csizma az asztalra, illetve az Oscar-díj egy romantikus komédia segédeszközei közé? Meyers asszony erre biztosan azt mondaná: nézzék, filmemben nem szénporos ábrázatú bányászok vagy karót nyelt ügyvédek szeretgetik egymást, hanem egy filmzeneszerző, egy filmelőzetes-készítő, továbbá egy veterán filmforgatókönyv-író, egy gömbölyded hírlapíró és egy jó svádájú könyvszerkesztő szeret bele a neki rendeltetett médiamunkásba. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a nappali falán Hitchcock lóg (bekeretezve), a spájzban egy Oscar-díj állomásozik, a dolgozóban pedig Jack Nicholson vigyorog önelégülten egy poszterről. Elégedett mosolya filmünk mottójának is elmehetne, bár azt azért közölhette volna valaki Meyers asszonnyal, hogy egy jó romantikus komédiához az egészséges önszereteten kívül romantika és komédia is szükségeltetik. Ezek hiányában ugyanis nem marad más, mint a poén utáni csend. A társasági érintkezések rettegett pillanata, amikor nevetni kéne, de nincs min, a hatásszünet azonban beállt, az óra ketyegni kezdett, és a viccmesélő már ránk is emelte várakozásteljes tekintetét.

- kg -
A UIP - Duna Film bemutatója
**

.