koncert - PHILADELPHIAI ZENEKAR

A turnézó filharmonikusok heveny poggyászmizériája, másfél órás csúszás, s ezt ellensúlyozandó némi kamarazene és potyapezsgőzés előzte meg a philadelphiaiak meghirdetett koncertjét, mely ilyesformán mindvégig fokozottan empatikus és emelkedett hangulatban zajlott. No, nem mintha a nagy tekintélyű zenekar produkciója fikarcnyit is rászorult volna a leereszkedő együttérzésre vagy épp a szeszes kedélyjavításra, hisz a legendás telt hangzást már a programot indító Egmont-nyitányban megcsodálhattuk, aminthogy az együttmuzsikálás példás fegyelme is rögvest szembetűnővé vált. Ám a hangverseny számára így is egyfajta érzelmi-hangulati többletet biztosított a közös várakozás, a jegyvásárlás aktusához hozzáadódó csöpp áldozathozatal, s ez kivételes élménnyé fokozta az amúgy is osztályon felüli produkciót. Sibelius Hegedűversenye, e szögletességében is elementáris versenymű során a sztárszólista Leonidasz Kavakosznak úgyszintén módja nyílt nemcsak megindítani, de még a drukkolásra is rávenni a közönséget, amikor a második tétel közepén rövid időre kénytelen volt hangszert cserélni a philadelphiaiak második hegedűsével. A hős Leonidasz a tökélyt kísértette, s az est legszebb perceit ajándékozta nekünk. A második részben, immár fél tizenegy táján felhangzó Schubert-szimfónia, a "Nagy" C-dúr ezúttal nem a legköltőibb, ám felettébb lendületes előadásban szólalt meg, akár a pazar ráadásszámnak bizonyuló Komédiások tánca Az eladott menyaszszonyból. Christoph Eschenbach, akinek tavaly ért véget megbízatása az együttesnél (ő volt a Philadelphiai Zenekar legrövidebb ideig regnáló vezető karnagya) parancsnoki ingkabátjában perfekt módon vezényelte csapatát, s ha tán igaz is a pletyka, miszerint a kémia nem működik tökéletesen közte és Ormándy Jenő egykori zenekara között, azért ez a probléma mit sem zavarta műélvezetünket.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 12.
*****

László Ferenc